Dôrthamar
„A kő és dér koronája, völgyekkel átszőve, ahol a nyár bujkál, s a tél születési jogon uralkodik.”
- Idézet a Nyárbúcsúztatóból
Dôrthamar birodalma gránitgerincként feszül Khalmarun szerte és északi peremén. Csúcsai szilaj sorban emelkednek — némelyik lándzsaként hasítja az eget, másokat korok számtalan zord tele csiszolt simára. A legmagasabb vonulatok, melyeket Égagyaraknak neveznek, egész évben felhők fölé törnek, gleccsereik folyókat szülnek, melyek fenyvesekkel zárt völgyeken kanyarognak alá. E lejtőkön mohos, lépcsőzetes rétek kapaszkodnak meg, ahol vadkecskék táncolnak a szirteken, s a köd kísérteties érintésként suhan végig.
Egyesek szerint az Égerődöket nem építették, hanem nevelték — hatalmas erőd-városok, amelyek félig összeolvadtak a sziklafalakkal és a felhőgomolyagokkal, kötéllépcsők és kőhidak kapcsolják őket össze, melyek eltűnnek a ködben.
Földrajz
Mélyebben terülnek el a Fátyolerdők — ősi fenyvesek és vasfa rengetegek, melyeket örök alkony borít lombkoronáik alatt. Itt ködfátylak gyűlnek a mélyedésekben, rejtekhelyet adva tisztásoknak, ahol a Faunok vernek tábort, s a Firbolgok rejtett tisztásokon terelgetik bozontos nyájaikat, hisznek benne, hogy némely tisztás maga is él, s aki rossz helyen hajtja álomra fejét, másik korban ébredhet.
A Dôrthamar hegyei alatt kristály- és ércterek húzódnak, egy barlanglabirintust alkotva. A Repedékmély, csillogó üregek hálózata mérföldeken át rejtőzik, otthont adva az Eirveth látnokainak, kiknek lehelete jéggé dermed, miközben a fagy emlékezetét olvassák. Pletykák szólnak ősi magmakamrákról is, melyek még ezek alatt is szunnyadnak, ahol a régi rúnavasműhelyek szívként pulzálnak, őrzőik pedig ősibbek bármely klán hegy fölötti jogánál.
A magas hágókból alázúduló folyók vad zuhatagokként vájnak szurdokokat, melyek oly mélyek, hogy némely falvak generációkig rejtve maradnak, kőredők ölelésében, ahol a napfény csak delelőkor éri a háztetőket. Veszélyes kereskedelmi ösvények kanyarognak ezek mentén — kecskeösvényekből lettek létvonalak —, amelyeket szirteken kuporgó őrtornyok figyelnek némán.
Ám minden zordsága ellenére Dôrthamar rejtekhelyeket is kínál: alpesi völgyeket rejtett meleg források melege tart életben, tavak tükrözik tökéletesen a csillagokat, ezért hívják őket Égbolttavaknak, s vadvirágos rétek színpompája robban elő, mikor a hó rövid időre visszahúzódik. E múlékony virágzás méheket és dalnokokat egyaránt táplál, s mézborukról mondják, hogy magában hordozza a hegy emlékét — édes, keserű és elég erős, hogy kint tartsa a fagyot. Ezek a melegforrások a Kandallóvölgyben helyezkednek el.
Dôrthamarban a föld nem csupán díszlet, hanem vérvonal: minden sziklagerinc és dércsípte horpadás mesét hordoz, klánokat köt kőhalmokhoz, erődöket szirtekhez, s mindent a hegy kérlelhetetlen öleléséhez.
Ecosystem
Az itteni élet megtanult kitartani: gyökeret ereszt a sziklába, levelet hullajt, ha hívatlanul jön a fagy, vastag bundát növeszt és még vastagabb családi kötelékeket fon. A kristálybarlangok vak pisztrángjaitól a magashegyi rétekig, ahol a hó-liliomok meghajolnak a holdfényben, Dôrthamar ökoszisztémája örök emlékeztetője annak a régi igazságnak, amelyet népe suttog: A kő emlékszik. És nekünk is kell.
Climate
Dôrthamar éghajlata a szélsőségek birodalma, amelyet a toronymagas hegyvonulatok hangulatai szabnak meg. A legmagasabb csúcsok — az Égagyarak — régi koronaként viselik gleccsereiket, amelyek még a nyár derekán is havat és jeget hullatnak. Itt a levegő pengeéles és viharok fortyannak elő hirtelen haraggal, hóförgeteget szülve, amely egy éjszaka alatt betemethet egy hágót. A lavináktól úgy félnek, mint másutt a seregektől — egész erődök vesztek már a tomboló fehérség alá.
Ahogy az ember lefelé ereszkedik ezekről a fagyott fogakról, az éghajlat szelídül, de sosem adja meg magát teljesen. A felső lejtők és gerincek rövid, makacs nyarait ismerik, amikor az alpesi virágok kék és ibolya színekben robbannak ki néhány hétre, mielőtt a dér újra visszakúszik. A szél megállás nélkül ostorozza ezeket a nyílt magaslatokat, csavarvonalú, görbe törzsű fenyveseket — krummholz-t — formálva, amelyek görcsösen kapaszkodnak a csupasz sziklába.
A hóhatár alatt húzódik a Fátyolerdők Öv — végtelen tűlevelű erdőség. Itt az időjárás nyirkos és árnyékos: a csapadék finom ködként szitál, táplálva a zuzmóval borított jegenyefenyőket, az égig nyúló lucfenyőket és a vasfakéreg-őrséget, amelyről azt mondják, régi mágiával zümmög vihar idején. A Veilwoods ott tartja meg a meleget, ahol tudja, rejtett zugaiban váratlan enyheséget teremtve: kísértettűz gombákkal világító gombaligetek, mély árkok, ahol ősi szarvasok gyűlnek össze, és titkos ligetek, ahol a hó sosem marad meg sokáig.
A mély völgyekben és szurdokokban — a Fátyolerdők-ben — a tavasz tart legtovább. Ezek az eldugott gyűrődések úgy fogják a napfényt, mint a kincset: mezők és vadvirágos prérik születnek, amelyeket olvadékvíz patakok szőnek át ezüstszálakként a fű között. Itt virágoznak a kemény gyümölcsfák, és a méhek vastag, fűszeres mézet készítenek, amelyet Thalrűn-szerte nagyra becsülnek. A Glenwarrens Dôrthamar éléskamrája, bár a föld sosem enged könnyen: kőomlások, korai fagyok és kóbor ragadozók teszik próbára minden betakarítást.
Megjegyzések