A kattogó piac
A Ketyegő Torony élő, dobogó szíve
A Ketyegő Torony élő, dobogó szíve
A déli hasadék mögött húzódik a Ketyegő Torony legnyüzsgőbb része, a piactér. Hajdanán valamiféle összeszerelő-csarnok lehetett, falait csőrengeteg és néma arkán gépezetek adják. A magasban futójárdák kötik össze a hatalmas szelepeknek vagy tartályoknak tűnő alkatrészeket, közöttük pedig finoman pulzálva fénylő mézsárga folyadék kering lustán az átlátszó csövekben. A csarnokot a méretei ellenére is képes betölteni időnként a szelepekből felszabaduló gőz, fülledt, meleggel ölelve körbe a belteret.
A szelepek körül állították fel az első telepesek a párahálóikat és a harmatgyűjtőket, amelyekből a futójárdák aljára függesztett esőláncokon keresztül csurog le a kinyert ivóvíz a piactér közepén álló nyitott víztározóba, a menedék egyetlen megbízható vízforrásába.
A piac maga néhány összeeszkábált bódéból és kifeszített sátorponyvából áll, amelyek alatt a helyi mesteremberek árulják alkotásaikat. A piac a nap nagy részében élettől nyüzsög, azok is ide gyűlnek üzletelni, akiknek nincs állandó eladóterük. Itt cserél gazdát a frissen kitermelt építésre alkalmas kő, a fa, s mindaz a kincs, amire a kalandorok bukkantak rá a vadonban vagy az épületek mélyén. A piactér párás levegője a fűszerek, a gépolaj és a sülő pecsenye szagától terhes, s a kőpatkánytól a ranaxig bármi foroghat a nyárson. Számos portéka hozzáférhető, ami a mindennapi élethez szükséges - akár a telepesekről, akár a folyamatosan érkező kalandorokról és szerencsevadászokról legyen szó, de aki luxuscikkekre vágyik, annak akár hónapokat is várnia kell, míg a nagyobb menedékbe küldött üzenetére válaszol valaki, s elhozza a megfelelő áron a kért tárgyat. A kisebb településekkel ellentétben - épp a rengeteg kalandornak hála - szolgáltatások terén meglepően jól lefedett a menedék, alkimista, herbalista, gépész, kovács, de még sebész és postamester is akad, bár némelyik szolgáltatás színvonala azért messze nem éri el a nagyobb tornyokban megszokott színvonalat.
Fabius Honorius - Az alkimista
Középkorú, az életbe belesavanyodott emor férfi, akinek bájmosolya mögött csak a világgal szembeni megvetése rejtőzik. Az újonnan érkezettek egyike, aki valaha nagy álmokkal indult útnak, a toronyba azonban már megtörten érkezett. A kezét és arcát pettyező apró foltok számtalan kísérletről és munkával töltött évről árulkodnak, míg az őt állandóan körüllengő kissé csípős szag azonnal nyilvánvalóvá teszi a mesterségét.
Mazatl - A gyógyító
A menedékben felnőtt, fiatal csillaggyermek gyógyító. Tudományát a nagyanyja, Huatli, a hajdani kalandozó alapozta meg, majd a Obszervatóriumban csiszolták tovább. Végtelenül türelmes, megfontolt nő, akit sokszor lassú gondolkodással vádolnak, ám ez nagyon is távol áll tőle, nem hiába van helye a tanácsban fiatal kora ellenére.
A ranaxkarám
A ranaxok, ezek a nagytestű mindenevők jelentik a város legkomolyabb élelemforrását és a legnagyobb vízfogyasztóit is, így aztán a piac melletti másik, kisebb belső öbölben kapott helyet a karám. Az állandóan szörcsögő, sziszegő állatok is hozzáadják a magukét a piac állandó zajához és nyüzsgéséhez. Szerencsére a ranaxok nem csak jól bírják, de kifejezetten kedvelik a párás levegőt, így egyelőre a hűvös évszak sem okoz gondot az állattartóknak.
A kúszóakol
A gotik által közkedvelt igásállatok lassan a felszínlakók között is meghonosodnak - bár egyelőre leginkább csak a kalandorok és szerencsevadászok között, így a felszínen is kialakítottak egy kisebb akolt a számukra. Ezeket a kifejezetten intelligens ragadozókat igyekeznek a lehető legmesszebb tartani a ranaxoktól, s az a kevés goti, akik megfordulnak a felszínen, azok is leginkább a kúszók körül dolgoznak, s azokat őrzik. Főleg az éjszakai órákban van szükség az őrzésükre, amikor egyik-másik kúszó, emberinek tűnő hangon, de ismeretlen nyelven rázendít kísérteties énekére.
Horatia Spulcra - A helyi nagybirtokos
Középkorú, komoly, komor emor matróna. A családja esküszik rá, hogy az Úrnő ünnepén minden évben látják mosolyogni. Vasmarokkal igazgatja az apjától örökölt ranaxcsordát, és bár azt mondják róla, keményen tárgyal, azért úgy hírlik, nem hagyja cserben a vész idején a helyieket.
Az egyike azon kevés első telepesnek, akik az érkezőket nem feltétlenül ellenségként - bár való igaz, hogy komoly fenntartásokkal - kezeli: számára ez lehetőség arra, hogy biztosítsa a családja jövőjét. A kalandorok persze már egészen más lapra tartoznak.
Ferrix - A kúszók őre
Idősödő goti férfi, bár kora ellenére még mindig jól tartja magát. Szálas termete és tiszteletet parancsoló megjelenése a korábbi kalandozóévekről árulkodik, s elegendő sütnivalóról ahhoz, hogy tudja, mikor kell visszavonulni. Azt beszélik róla, hogy annak idején híres kúszólovasnak számított, s a nyeregben ülve legyőzhetetlennek bizonyult.
A Ketyegő Toronyba azonban már nem kalandorként érkezett, hanem istállómesterként: karavánoknak adja bérbe a speciálisan képzett állatait.
A kovácsműhely
Azt mondják, meglepő lett volna, ha az első gremlin család első dolga nem egy kohó és egy kovácsműhely felépítése lett volna. Minden esetre senkit nem ért meglepetés, amikor Aralu mester és családja kitakarított és kisajátított egy, a piactérről nyíló nagyobb termet, benne az Elődök egy működő gépezetével. Ehhez a folyamatosan forgó tengelyhez kapcsolták a járókereküket, amely jelenleg a műhelyben mindent működtet: hajtja a fújtatót, a törőkalapácsot és az emelőket.
A forró műhely mellett a piactéren is akad a mesternek bódéja, ahol könnyebb kiszolgálni az egyre érkező szerencsevadászok speciális igényeit, legyen szó a szükséges felszerelés elkészítéséről, vagy a talált kincsek felbecsléséről, esetleg eladásáról.
Aralu mester
A termetes, öreg gremlin mester már rég nem az üllő mellett keresi a kenyerét, sokkal inkább a tapasztalatára és fiai erejére támaszkodva viszi az üzletet, bár azt mondják ő maga sem szenved hiányt benne - amiben lehet igazság, látva vaskos, ősi bronzból készült, ojtott karját. Szakértelme nem csak a kohó körüli munkákra terjed ki, azt beszélik, komoly tapasztalattal bír az Elődök szerkezeteinek javításában és átalakításában is.
A praetor irodája
Bár a menedék mérete nem indokolja, hogy fenntartsanak egy saját praetort és a csapatát, a rengeteg kalandor miatt rákényszerültek bizonyos kompromisszumokra, s a praetor megválasztása is egészen rendhagyónak bizonyult.
A praetor irodája nem más, mint egy hajdani szerviz- vagy felvonóakna, amelyet az alján és a tetején is az Elődök által annyira kedvelt kerek, íriszkapu zár le. Az akna alja, mintegy hat passus mélyen húzódik, a piaccal nagyjából egy szinten lévő alsó promenád alatt, ahonnan a lépcsőkön még két másik szintet lehet bejárni, amelyekről a praetor és segédeinek irodái és szállásai nyílnak körben, mint egy virág szirmai. Ha pedig arra van szükség, hogy valakit elrekesszenek, akkor egyszerűen csak leeresztik az akna aljára.
Marcus Mercutius - a praetor
Középkorú, bár koránál sokkal idősebbnek látszó emor férfi. Légiós veterán exemplarius, a gotik ellen vívott majd tíz évvel ezelőtti hadjárat hőse, bár a lábát csupán később vesztette el. Suta sántikálása ellenére célatörő és határozott alak, aki a pletykák szerint egymaga tartja össze a várost a tanács terelgetésével. Annyi bizonyos, hogy noha az újonnan érkezettek közül való, még a jövevényeket megvető első telepesek is megszívlelik a szavát.
A postaállomás
Accus Valentius - a postamester
Ahogy a postaállomást is, úgy a postamestert is a rosszul palástolt igénytelenség lengi körül. Az ápolatlanságát és az olcsó borszagot parfümökkel igyekszik elfedni, miközben a világ iránti gyűlöletét meg sem próbálja elrejteni. A szerződés, amelynek keretében a toronyba érkezett az utolsó szalmaszál amibe kapaszkodhat, de valójában már rég feladta a küzdelmet. Pedig valami nélkülözhetetlen dolog van a birtokában, s a legjobbkor van a legjobb helyen, épp csak képtelen ezt észrevenni a saját önsajnálatától.
Valentius mester postaállomása épp olyan kétes benyomást nyújt, mint a gazdája. A fogadószoba díszes tábori bútorzata leginkább a légió egy legátusához illene, de egyes darabokon olyan szembetűnő az idő és a szakszerűtlen javítás nyoma, mint két díszes bronzszobor közt a harmadik, olcsó utánzat. A míves ezüstkancsóban pocsék bor áll az asztal sarkán, a leharcolt ketrecekből áradó avas galambszagot egzotikus fűszerek aromájával próbálja elnyomni. A mestermunkának is beillő, hordozható íróasztalon a legolcsóbb micelluta várja, hogy üzenetet írjanak rá.