Csontpókok

A csontpókok a romok között élő félelmetes ragadozók, amelyek nem egy óvatlan karaván végzetét jelentették már. Igazán veszélyessé a rejtőzködési képességük és a csapdáik teszik őket.

Noha alapvetően egy-egy jól védett fészekhez kötődnek, az ivarérett kor közeledtével a hímek vándorlásba kezdenek, így szinte bárhol találkozhat velük vagy a csapdáikkal a szerencsétlen utazó.

Megjelenés

Az akár ölnyi méretet is elérő csontpókok nyolc szemükkel és nyolc lábukkal igencsak félelmetes látványt nyújtanak, s sokan azonnal a noxadok egy fajtájaként azonosítják, ám az avatott szemek számára egyértelműek a különbségek. Például, hogy még a legérzékenyebb vadászok számára sem érezhető meg körülöttük a noxadok okozta borzongás, ami miatt hajlamosak alábecsülni az egyszerű bestiákat.

A noxadokkal ellentétben a csontpókok szemei három sorban helyezkednek el, alul négy kisebb, felette két nagy, majd a legfelül két közepes. Az Emorban megtalálható nagyméretű pókokhoz képest igencsak jól látnak, a szövők szerint még a színeket is képesek egymástól megkülönböztetni. Az utazók számára kifejezetten csalóka tud lenni, hogy a sötétben a fény is csak az alsó sorban lévő négy szeméről verődik vissza.

Nyolc lábukkal ügyesen másznak, futnak, ugranak és meglepően gyorsak tudnak lenni, ráadásul egészen apró helyekre is be tudják magukat szuszakolni.

A legszembetűnőbb ismertetőjegyük - amelyről a nevüket is kapták - más nagytermetű pokokkal vagy a noxadokkal szemben a vastag csontburok, amit kiválasztanak, s vedlésről vedlésre visszanövesztenek.

Mivel vadászat során az álcázásra támaszkodnak, nem rendelkeznek feltűnő színezettel vagy megjelenéssel, mint néhány más óriáspók-faj. Általánosságban elmondható, hogy a színezetük megfelel az aktuális élőhelyüknek, így a csontburok színezete is leginkább a gyakran fogyasztott prédától függ.

Élőhely és vadászterület

A csontpókok rendkívül alkalmazkodóképes csapdaállítók. A romok között mély üregeket ásnak, amelyeknek “fedelet szőnek”, de előszeretettel lakják be az alantutak függőleges járatait, a tornyok aknáit is. A csapda száját törmelékkel, borítják be, majd az aknába újabb hálót szőnek, s ott várakoznak a behulló prédára.

Alapvetően vadászok, a fedél alól vetik magukat áldozatukra, amelyet megmérgeznek és behúznak az aknába, ahol aztán a szűk helyen gúzsba kötik a hálóban.

A vadászterületükön, különösen a nagyobb fészkek körül a kifejlett példányok számtalan elhagyatott csapdát hagynak hátra, amelyeket aztán a költési időszakban sűrűn végiglátogatnak.

Fészkek és életmód

Bár jól alkalmazkodtak a vándorló életmódhoz, amíg elegendő élelmet találnak a környéken, addig hajlamosak akár nagyobb fészkeket is kialakítani. Míg a kifejlett egyedek aktívan vadásznak, addig a kisebb, még kevésbé gyakorlott fiókák vagy épp fiókákat cipelő nőstények számára nagy biztonságot nyújt az elhagyott csapdákba véletlen behulló préda.

Ezt a viselkedést használják ki a gotik, akik ha nem is háziasították a bestiákat, de jól kiismerték azok szokásait és előnyt kovácsoltak belőle a javukra.

A párzási időszak kezdetén az ivarérett hímek vándorolni kezdenek, s magányos nőstények vagy nagyobb fészkek után kutatnak. Az igen látványos násztánc és agresszív párosodás után, ha a hím túléli, akkor általában a következő párzási időszakig a fészekben marad.

Táplálkozás

Bátor és agresszív ragadozók, így szinte mindenre vadásznak, ami kisebb mint ők. Ez az első vedlés után, amikor önállóan kezdenek préda után kutatni, mindössze kisebb rágcsálókat, gyíkokat, madarakat jelent, de a kifejlett példányok már az embert is prédának tekintik, a nagyobb fészkek pedig akár teljes karavánoktól sem riadnak vissza.

Nem finnyásak, az elhullott dögöt még a bomlás viszonylag kései fázisában is hajlandóak beszőni, bár inkább az élő, vagy csak nemrég elpusztult prédát részesítik előnyben.

Nem vetik meg a noxadokat sem, s elég jól tűrik az általuk terjesztett fertőzést is, így csak hosszú idő múltán ütköznek ki rajtuk a rontás jelei. Ám mivel csontpáncéljuk színezete nagyban függ a vedlési időszakban elejtett prédától, az elhatalmasodó fertőzés jelei nyilvánvalók a hozzáértők számára.

Szaporodás

A csontpókok egyedülálló módon magukkal hordozzák a petéiket. A petezsák, egy kerek, selyemkokon, amely a hasüregi fonócsövekhez csatlakozik, lehetővé téve a pók számára, hogy magával cipelje. A nőstények ilyenkor jellegzetes testtartást vesznek fel, mert a potrohukat felemelt helyzetben kell tartaniuk, hogy a petezsák ne érjen a földhöz. Ennek a ellenére továbbra is képesek vadászni.

A csontpókokra jellemző másik egyedülálló tulajdonság a fiókák gondozásának módja. Közvetlenül azután, hogy a pókfiókák kibújnak a selyemkokonból, felmásznak anyjuk lábára, és a hátára zsúfolódnak. Az anya az első vedlésig hordozza a pókfiókákat, mielőtt azok elég nagyokká válnak ahhoz, hogy egyedül vadásszanak.

Csontpáncél és vedlés

A pókpetékből előbújó fiókák szinte teljesen ugyanúgy néznek ki, minta felnőttek, ám mindössze ökölnyi méretűek és a szinezetük is jóval világosabb a kifejlett példányoknál, így időnként levedlik magukról a “kinőtt” kültakarót.

A kifejlett egyedek a közel végleges méretet elérve azonban különleges átváltozásba kezdenek. Vedlés után megváltozik a mérgük összetétele, s nem csak a lágy részeket képes előemészteni a pók számára, hanem a csontokat is. Ez azonban egy meglehetősen hosszú folyamat, így ilyenkor a kifejlett egyedek több zsákmányt ejtenek és azzal együtt gubóba szövik magukat, ahol az elfolyósodott prédát elfogyasztva hibernációhoz közeli állapotban növesztik a csontpáncélt, amiről a nevüket kapták.

A szövők ezt a folyamatot holomorfózisnak nevezik, s ez az a passzív állapot, amelyben a csontpókok a legértékesebbek számukra, emiatt vesződnek a tartásukkal.

Hasznosításuk

Csak egy gotinak juthat eszébe megszelídíteni egy embernyi pókot.

— emor közmondás

Noha szó sincs arról, hogy bárki is megszelídítene egy csontpókot, tény, hogy a Pókselyemszövők Céhe igen komoly erőforrásokat fektet a tartásukba, és szerves részét képezik a goti menedékek életének.

Első védelmi vonal

Számos menedék első védelmi vonalát a csontpókok jelentik. A gotik - már a kölykök is - jól ismerik ezeket a bestiákat, így számos alagútban és barlangban hagyják őket tenyészni. Könnyebb elkapni egy elkóborolt csontpókot, mint egy rejtőzködő noxadot.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pókokkal nincsenek gondok, épp csak kevesebb, mint az életre kelt rémálmokkal, amit a noxadok jelentenek. Az alagútvadászok nem hagyják, hogy a fészek túlzottan nagyra nőjjön, rendszeresen levadásszák a nagyobb példányokat, sőt, a nagy noxadrajzás után az összes felnőtt példánynak pusztulnia kell, mert komoly esély van rá, hogy a rengeteg elfogyasztott rémálom megfertőzi a populációt.

Pókselyem

A holomorfózis passzív állapotának utolsó fázisában a gubó, amibe a pók beszőtte magát, hogy felépíthesse jellegzetes csontpajzsát. A folyamat végéhez közeledve a gubó egészen puhává és rugalmassá válik, hogy a pók könnyen ki tudjon bújni belőle. Ilyenkor gyűjtik be a szövők és ölik meg a pókot, hogy lefejthessék a gubót a selyemszálért, amelyből a híres pókselyem készül.

Pókpáncél

A sokszor ízelt kültakaróból  a gotik páncélokat is készítenek, amelyek meglepőek erősek, de egyben rugalmasak is. Ezt vagy a későbbi vedlések során elhullajtott és begyűjtött darabokból késztik, vagy a pókselyem kinyerésekor még puha és a megfelelő formába dermeszthető darabokból hajlítják a pontos méretre.

Gubópép

A gubópépet a petezsák selyemkokonjából nyerik, abból az anyagból, ami a póktojások közötti űrt tölti ki, és finomítják, míg sűrű, ragacsos péppé nem válik. Kisebb tégelyekben, légmentesen lezárva tárolják és a bőr- vagy micellutavértek gyors javításához használják. A pasztát a lyukakba és hasadásokba kenve az ruganyosra szárad, befoltozva a bőrt.