Gotik

Emor gotijai a Lélekőr hajdani tornya, az Alvilág - vagy, ahogy a vérvonalak emlegetik, a fordított torony - környékén a legszámosabbak. Bár az emorok szerint civilizálatlan vadak, akik durva, törzsi tetoválásokkal ékítik magukat, holtakat imádnak, embereket esznek és hideg barlangokban élnek. A valóság azonban nem is állhat ennél messzebb az igazságtól…

Megjelenés

Az emorokhoz képest a gótok kifejezetten magasnak számítanak. A gót férfiaknál jóval alacsonyabb asszonyok is elérik egy átlagos emor férfi magasságát. Atletikus, szíjas, szikár testfelépítésüknek hála könnyedén alkalmazkodtak az alantutak viszontagságaihoz. Bár méretük miatt nem hiányzik belőlük az erő, sokkal inkább állhatatosságoknak és szívósságuknak köszönhetik a túlélésüket. Rhea fényétől távol bőrük sápadt, felszínt nemrégiben megjárt gótokat könnyű felismerni rózsaszínre égett arcukról. Hajuk az ezüstbe hajló szőkétől a mézszínig bármilyen világos árnyalat lehet. A vörös árnyalatai ritkábban, de nem szokatlanok, ugyanakkor nagy tiszteletnek örvendenek, a gotik kifejezetten tetszetősnek tartják, a vértölgy érintésének tartják. A férfiak és a nők is hosszúra növeszik a hajukat, s hasonlóképp fonatokkal és apró, festett csontgyöngyökkel díszítik. Szemük általában világos - kék, zöld, esetleg szürke - de a sárga vagy a rézszín sem kirívóan ritka. Azok a gyermekek akik rózsaszín, vagy vörös szemmel születnek nagyon különlegesnek számítanak, s ők minden esetben a levéllátók közé kerülnek.

A gotik vonásait a legtöbb emor ragadozószerűnek látja. Éles vonásaik, hegyes arcuk éles kontrasztot alkot az emorok kerekded formái mellett. És az sem sokat segít a gotik vad, barbár megítélésén, hogy fogaik jóval hegyesebbek, mint az emoroké.

A tetoválások

A tetoválásoknak nagy jelentősége van a gotiknál, a gyerekek nyolcéves korul körül kapják az első rajzolatokat a mellkasukra és a vállukra, amik a felmenőikről és a közösségről emlékeznek meg, ahol megszülettek és felnőttek. Ekkorra valószínűeg már belenőnek egy névbe, így az első tetoválás egyben a névadási szertartás is. A nyak és a szegycsont környéke, az alkarok a dicső tetteket megörökítő rajzolatok helye. Ezek nem csak csatában elnyert érdemek lehetnek, sőt, sokkal gyakoribban azok a jelek, amelyek azt mutatják, hány bajtársat mentett ki szorult helyzetből, hány elesett goti koponyáját juttatta vissza az övéinek, vagy, hogy megjárta-e már a Lélekőr útját. A bemutatkozás egyik fontos része ezeknek a tetoválásoknak a megmutogatása. Természetesen minden csoportosulásnak és "szakmának" is megvannak a saját jeleik, amelyek nem biztos, hogy ismertek mások számára. A szövők jelei például egészen mások, mint az alagútvadászoké, a guberálóké vagy akár a levéllátóké.

A hátra és a derékra ritkán kerülnek tetoválások, ide csak és kizárólag a levéllátóknak van joga rajzolatokat készíteni. A vértölgy lombjainak susogásából a holt lelkek szólnak, s a levéllátók néha ezeket az üzeneteket rajzolják fel a kiválasztottakra. Ez lehet egy egyszerű jóslat arról, hogy milyen eseményben fog a megjelölt goti fontos szerepet játszani, vagy útmutatás, hogy merre van a vértölgy, ahová a lelkének vissza kell találnia, mert a levéllátók azt hallották, nem fog visszatérni. Lehet üzenet is, egyik lélektől a másiknak, amelyet csak akkor kap meg a címzett, amikor a megjelölt goti odaér, de a holtak már csak ráérnek ezt kivárni. A levéllátóknak saját jeleik vannak, amelyek nem megfejthetetlenek, de nagy balszerencsét jelent egy gotinak, ha megtudja, mit írtak a hátára. Valakinek elmondani, mi áll a hátán, olyan sértés, ami vért követel.

Élet az alantutakon

Bár a felszínlakók számára az alagutak sivár, nyirkos, sötét hely, a gotik minden lehetőségét kiaknázták. Közösségek a tornyok kazamatáinak nagyobb csarnokaiban és teremhálózataiban rendezedtek be, ahol a mélyből érkező forró áramlatok állandó légmozgást biztosítanak és kiszárítják a termeket. A nagy csarnok a közösség szíve, ahol a gotik a mindennapjaikat élik. Mivel csak a felszínhez közel futó alagutakba és kürtőkbe szivárog le Rhea fénye, így a gotik sem igazítják hozzá a napirendjüket, ami azt jelenti, hogy a nagy csarnokban a nap minden percében zajlik az élet. Áruk és információk cserélnek gazdát, újabb és újabb mesékkel gazdagodik a klán közös emlékezete. A főzőtüzek folyton égnek, a vének és a kölykök pedig megállás nélkül sürögnek. Az alantutakról visszatérőket mindig várja valaki, akitől szerezhetnek egy tál meleg ételt, s aki meghallgatja a történeteket.

A legtöbbször a szállások is a nagy csarnok örül húzódnak. Az átutazók számára mindig akadnak nagyobb termek, ahol meghúzhatják magukat, a kölykök és a vének általában a rokonaikkal osztozkodnak egy-egy kisebb odún, a kölyökbandáknak pedig sokszor csak egy alkóv jut, amit a körmükszakadtáig védenek a többi bandától.

A közösség élelmiszertartalékait is a nagy csarnokhoz közel őrzik, rendszerint hét lakat alatt, a mindenkori vezér megbízható harcosainak szigorú felügyelete mellett. Az élelem mellett a másik fontos kincset az a cikk jelenti, amelyet a közösség előállít. Az alagutak bár sivárak, messze nem élettelenek, a gotik pedig elég leleményesnek bizonyultak az összeomlást követően.

A felszínhez közeli kürtőkben és hasadékokban a felszínlakóktól szerzett állatokat tartanak és az alkalmas termőföld korlátozott mennyisége miatt főleg kúszó- és futónövényeket termesztenek. A legtöbb, mélyben húzódó közösség ezzel szemben az aknák mélyén kialakított víztározókban tenyésztett halakból vagy a barlangok és alagutak gombáiból él. A mélyben tenyésző számtalan gombaféléről úgy tartják Persephoné ajándéka a gotiknak, akik úgy ismerik őket, akár a saját tenyerüket, ugyanis odalent ez jelenti az életet, s nem csak azért, hogy tudják, melyiket lehet megenni. Akad, amelyik elűzi a penészt, van amelyik gyógyír a mélység  kórságaira. Akad, amelyikből tinta készül, s akad amelyikből bőrt sajtolnak - más való a finom pergamenvastagságú, írásra alkalmas lapokhoz, más való a ruhaként szolgáló puha darabokhoz, s egészen más a vértek vastag alapanyagához. A csarnokokat, ahol a gotiknak igazi fényre van szükségük, s nem csak a lélekkövek izzására, ott vastag lumineszcensz gombaréteg biztosítja azt.

A legtöbb goti mindennapi élelme az alagutakban - legyenek akár úton, akár a nagycsarnokban - a kása. A halat és a gombát kiszárítják és megőrlik, hogy könnyen szállítható és eltartható legyen. Fogyasztáskor forró vízben elkeverik, s állni hagyják. Az így kapott masszába a gazdagabb háztartásokban sokszor kerülnek különböző szárított zöldségek és fűszerek, szárított hús vagy olyan, a felszínről származó csemegék mint méz és aszalt gyümölcs. A menedék gazdagságának egyik fokmérője, hogy mi van a nagycsarnok kondérjában fortyogó kásában, s mennyire híg.

A legtöbb felszíni először kissé undorodva tekint a kására, mert valóban nem túl bizalomgerjesztő kinézete ellenére semleges ízében nagyon jól érvényesülnek a felszínről cserélt fűszerek, emellett pedig meglehetősen tápláló és laktató étel.

A gotik sötét humorára jellemző, hogy ha egy felszínlakó megkérdezi, mi van a kásában, gyakran hangzik el az út alatt elhunyt bajtársak neve… És csak nagy sokára vigyorodnak el. Ez olyan ugratás, amit minden aláereszkedő felszínlakó megtapasztal.

Vének és gyerekbandák

A klán munkájából mindenkinek ki kell vennie a részét a túlélés érdekében, így, a gyermekeket egészen kicsit koruktól kezdve a klán vénjeire, jellemzően saját rokonaikra bízzák. A gyermekek az ősök legendáin nőnek fel, miközben a közösség mindennapi munkájában segédkeznek. Vizet hordanak, gombát kaparnak, főznek, kosarakat fonnak, a nagy csarnok tüzét táplálják. A vének előszeretettel cserélgetik őket egymás között, hogy a lehető leghamarabb kiderüljön, miben mutat a gyermek tehetséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kölyök elkallódna, épp ellenkezőleg, mindenki számára fontos a származás, a szülők gyakran segítik a gyermekeiket. Nem ritka, hogy valamely kimondottan tehetséges gyermeket a saját szülei "adnak el" a szövőknek, a levéllátóknak vagy a koponyafestőknek, ám a vételár a gyermek jussa.

És akadnak olyanok is, akik semmiben, vagy épp a bajkeverésben jeleskednek a türelem helyett, akik túl forróvérűek ahhoz, hogy a békés utat válasszák. Számukra mindig nyitva áll az út valamelyik gyerekbandába. Ezek a csapatok a közösségek körüli biztonságosabbnak számító alagutakat járják és élelemért, felszerelésekért cserébe rendben tartják a járatokat, jelzik, ha noxadok nyomait látták, begyűjtik a holttesteket, és persze egymással hadakoznak. Noha a felszínlakók szemében kivetett páriáknak tűnnek, nagyon is sok tekintet figyeli őket. Közülük válogatnak az alagútvadászok, a guberálók, s egyik másik még a kapuőrök vagy a vezér berzerkereinek figyelmét is felkeltheti. Ezek a kölykök, bár sokszor tisztában vannak szüleik kilétével, mégis a pártfogóik vérvonalába tartozókként nevezik meg magukat.

Az Alvilág és a Vadaskert környékén nem sűrűn emlegetett felszíni mondás szerint, ha nyugtot akarsz a noxadoktól, akkor etesd a gotikat és a vargokat. Csak kevesen emlegetik ezt, de sokan megteszik. A kereskedők - főleg, ha az alantutakon járnak egy goti csapattal - a megjelölt lejáratok környékén hagyott ládákba, alkóvokba, párkányokra kisebb-nagyobb ellátmánycsomagokat helyeznek el. Ezeknek a begyűjtése is a kölyökbandák feladata, s amennyiben nem túl mohók, úgy nem is kell az egésznek a kapuőröknél kikötnie. Tudják, hogy azok a kölykök fogják a következő nemzedék jövőjét, akik képesek hosszan túlélni odakint.

A gyerekbandákat sokszor - ha csak távolról is, de - vének, vagy épp a hosszas menetelésre és vadászatra már nem képes, de még fegyverbíró harcosok kísérik. Ők azok, akik vigyázzák a kölyköket, megvédik őket, ha szükséges és megtanítják nekik mindazt, amit útmutatás nélkül, maguktól nem, vagy csak nagyon nehezen tudnának elsajátítani.

És bár ez a felszínieknek korántsem egyértelmű, a gyerekbandák azok, akik sokszor a rendet is fenntartják a menedékekben. Amíg a bandák közötti háborúban nem folyik vér, addig az a kölykök saját ügye, így aztán a rivális háztartások előszeretettel bízzák meg a raktáraik védelmét  - a saját fegyverforgatóik mellett természetesen - a kölyökcsapatokkal. Náluk nagyobb ricsajt kevesen képesek csapni, s ha egyiknek-másiknak komolyabb baja esik, akkor azonnal előkerülnek a dühös vének és a vérbosszút követelő szülők. Bukott már el sikeres karavánkísérő azon, hogy túl nagy elánnal kergetett szét egy csapat kölyköt, akik között, mint később kiderült, a helyi szövők gyerekei is ott voltak, s onnantól kezdve nem adtak el neki selymet.

A mérleg másik oldalán a vének ülnek, akiknem a kölykök okítása mellett, a megfékezése a másik fontos feladata. Nem egyszer büntettek már gyerekbandát azzal, hogy az öregek és a harcosok nem engedték őket oda a nagycsarnok kondérjaihoz.

Klánok és háztartások

Vezérnek lenni a gotiknál azt jelenti, hogy a teljes klánért felelősséget kell vállalni. A klán urának kell gondoskodnia a vénekről, a gyermekekről, a közösség védelméről, a területén áthaladó karavánok biztonságáról, a berzerkerei szórakoztatásáról, s az ellenlábasainak elriasztásáról. A közösség nagy csarnoka az a hely, ahol mindenki számára akad hely, itt szállásolják el az utazókat, s innen nyalnak a szállások is, ahol a gotik többsége egyfajta kommunában él.

Vannak azonban olyan kiváltságosok, akik a maguk jogán is urak, s saját háztartást tarthatnak fent valamely szolgálatért cserébe. A felszínen lakók hajlamosak ezeket a háztartásokat az emor normák szerinti családnak tekinteni, de itt sokkal többről van szó. Sokkal inkább udvartartásnak tekinthetők. Birtokaik vannak, amelyek a termektől a komplett tornyokig bármelyik végletet jelenthetik, s ezeken a birtokokon a maguk urai. Számukra hasznos véneket vehetnek maguk mellé, lefölözhetik a gyerekbandákat, harcosokat tarthatnak, s adott esetben kihívhatják a klán vezérét. Ezért cserébe a vezérek valamiféle veszélyes vagy nehéz feladatot bíznak a háztartások uraira. És persze a vezérnek is megvan a saját háztartása, hisz ő maga is onnan emelkedett a jelenlegi pozíciójába.

Minden törekvés ellenére a város egyetlen tornya sem önellátó, így a cserecikkek a közösségek túlélésének zálogai, ennek előállításán munkálkodik a kommuna nagy része, s a mindenkori vezér feladata, hogy ezzel jól sáfárkodjon, a közösség minden tagjának legyen mit ennie, innia, biztos menedék húzódjon a feje felett, s legyen valaki, aki megemlékszik róla, s a maradványait elhelyezi az osszáriumban.

Kultúra

A gotik váltig állítják, hogy a Lélekőr és az ő numenjeinek útját követik, s tagadhatatlan örökségük miatt számos olyan szokást és hagyományt ápolnak, amelyet senki más.

Beszélt és írott nyelvek, dialektusok

A gotik a felszíniekhez hasonlóan az Elődöktől származó emort beszélik, számos torokhangú szakkifejezéssel, amelyeket a felszínlakók jobb szó híján alagútnak, járatnak vagy aknának fordítanak, de a gotik dialektusában rengeteg többlet-jelentéstartalommal bírnak.

A gotik jelnyelvének két formája ismert: az alagútjelek és a tenyérjelek. Az alagútjelek távolról, a lélekfény mellett is jól látható mozdulatok, amelyek arra szolgálnak, hogy a visszhangos alagutakban némán is képesek legyenek egymással tartani a kapcsolatot a vadászat során. Ezeknek van felrajzolható formája is, amivel az egyes karavánok egymást figyelmeztetik vagy értesítik. Ezek a jelek alapvetően taktikai információk átadására alkalmasak, nem költemények elszavalására, bár összeszokott csapatok tagjai meglepően sok információt képesek átadni egymásnak általa.

A tenyérnyelv az alagútjelek egy jóval finomabb változata, amellyel testközelből kommunikálnak egymással, méghozzá úgy, hogy a másik tenyerébe rajzolják a jeleket. Bár az emoroknak első hallásra ez egy teljesen értelmetlennek tűnő közlési forma, nem szabad elfelejteni, hogy a gotik rengeteg időt töltenek a menedékek nagycsarnokaiban, ahol kevés lehetőség van a privát szféra kialakítására, így aztán ez a "legkézenfekvőbb" mód a meghitt beszélgetésekhez. A gotiknak egész költeményei vannak ezen a nyelven, meséik, legendáik, amelyeket csak nehezen tudnának szavakra fordítani. Úgy tartja a mondás, hogy egy valódi férfi a tenyerén át is meg tud hódítani egy asszonyt. És persze a gotik állítják, hogy a valódi szerelmesverseket egészen más testrészekre is érdemes felrajzolni...

Bár a gotik közül csak kevesen olvassák, és meg kevesebben írják az emort, ennek leginkább az alagutak sötétje az oka. Odalent egy tapintással olvasható kódnyelvet használnak, a csomóírást. Két szál zsinóron, egymással párhuzamosan futó csomókkal formálnak írásjeleket Ennek a nyelvnek igazi mesterei a szövők, akik képesek egyetlen csomóba rengeteg jelentést beleszőni.

Öltözködés

Mivel a gotik menedékei kivétel nélkül azokban az aknákban és föld alatti csarnokokban rejtőznek, ahol az elődök csöveiből forró, száraz levegő tör fel, ezért a nagycsarnokok mindig kellemesen melegek, így aztán a legtöbb ruhadarabjuk könnyű, vékony kelmékből készül. Ez lehet a vékony micelluta, ami nem más, mint bőrszerűre préselt gombafonal, pókselyem, vagy a felszíniekkel cserélt más szövet, lényeg, hogy az alkart mindig szabadon hagyja, hogy a tetoválások könnyen olvashatók legyenek.

Egyes menedékekben, ahol a nagycsarnokban nem járnak a felszínről származó karavánok, emiatt pedig nem is használnak a lélekfényen kívül más megvilágítást, ott a színeknek nincs nagy jelentőségük, de még ezeken a helyeken is előszeretettel hímeznek bele a szegélyekbe a tetoválásokhoz hasonló geometrikus mintákat.

A vértölgy különböző részeiből kinyert festékek a gotik látása számára ezer és egy árnyalatban játszanak, s még a sötétben is jól kivehetők, így a hímzések bonyolultsága és kidolgozottsága a gazdagság egyik fokmérője.

A lenge, színes ingeket és ruhákat bő nadrágokkal, térdig érő, csontokkal, fagombokkal, ezüstérmékkel, vagy a romok között talált csecsebecsékkel díszítik, s míg a férfiak általában térdig érő, kaftánszerű, rövidujjú kabáttal és gyalogoscsizmába tűrt bő nadrággal, addig a nők hosszú, rövidujjú köntössel és széles övvel egészítik ki.

Mindez azonban csak a nagycsarnokokba való öltözék, amelyeket az alagutakban sötét árnyalatú, egyszerű szövetre, afelett pedig vastag micellutából készített fegyverkabátokra és a csontpókok kemény, kitines páncéljából kialakított vértekre cserélik.

Temetés

Az igazán vének még emorszerte emlékeznek azokra az időkre – vagy legalábbis a saját nagyszüleik meséiből –, amikor a saját holtjaik több embert ragadtak el, mint a noxadok. A temetetlen holtak a tornyok romjai között tallóztak, és, amikor sikerült végre megtisztítani egy-egy beomlott bejáratot a megmaradt épületekbe, akkor onnan élőholtak özönlöttek elő. A holtak veszélyesek voltak, legalább annyira, mint a noxadok, s csupán két megoldás létezett, hogy elbánjanak velük. Az egyik az égetés volt. A máglyákon vonagló holtak látványa sokszor kísértette a túlélőket.

A másik megoldás csupán a gotik számára volt triviális: meg kell nyugtatni a zavarodott lelkeket.

A vértölgyek közelében a holtak azonnal elcsendesedtek, ahogy a fa magába itta a nyugtalan lelkeket. A gotik kultúrájában a temetés szertartása olyan mélyen gyökerezik, akár a vértölgyek, amelyek a Lélekőr kristályaihoz kötődnek. Ez az a feladat, amelyre uruk teremtette a gotikat, s amelyre senki más nem lenne képes a birodalomban. A lelkek begyűjtése, s felkészítése a továbblépésre, hogy újabb lelkek születhessenek.

A gotik szerint a lélek a halál után még sokáig a testben reked, legtöbbször a koponyában. A szellemek azonban rengeteg titkot ismerhetnek, amely nem veszhet el pusztán azért, mert a Lélekőr elé készülnek. A levéllátók feladata, hogy ezeket a titkokat visszaszerezzék, s továbbadják a még élőknek, hogy a nép ne felejtsen el végleg mindent az Elődök tudásából és a kataklizma előtti időkről.

A gotik a holtjaikat a menedék vértölgyének gyökerei közé temetik. Miután a lélek elhagyta a testet, s egyesült a vértölggyel, az azt gondozó levéllátók átadják a koponyát és a csontokat a koponyafestőknek, akik a levéllátók utasításai alapján felfestik vagy felvésik a csontra hajdani tetteit, ezáltal megemlékezve róla. A koponyák ezután a közösség osszáriumába kerülnek, ahonnan a Lélekőr nagy ünnepén a kolosszeumba szállítják, hogy ott hirdesse tovább a gotik dicsőségét, s tettei példaként szolgáljanak az elkövetkező nemzedékeknek.

Ez a szertartás minden gotit megillet, így aztán nagy szerencsétlenségnek számít, ha egy-egy karaván úgy veszik oda, hogy senki sem maradt életben. Ha túlerővel szemben menekülniük kell, a gotik hamarabb viszik magukkal a holtak és a súlyos sérültek fejét, mint az értékeiket. Egy alagútvadásznak harcban utolsónak elesni nagy balszerencse, hisz így nem marad senki, aki elmondja a levéllátóknak, milyen ádázul küzdött, így a nagyobb karavánoknál mindig kijelölnek egy általában fiatal, gyors harcost, akinek az a feladata, hogy ha a karaván odaveszni látszik, akkor menekülnie kell, hogy legyen, aki később begyűjti a csontokat, vagy elmeséli a következő menedékben, hogy hol fekszenek a holtak.

Bár a felszínlakók általában nem érdemlik ki azt a kegyet, hogy a vértölgyet táplálják – ők gyakrabban kerülnek a nagyobb gombafarmokra vagy a csontpókok üregeibe – koponyájukat azért a fa tövébe helyezik, még ha ezek után csontjaik nem is az osszáriumba, hanem a kézművesekhez kerülnek.