Teth-Khaal

"Teth-Khaal nem az a hely, ahol az utazás kezdődik. Ez az a hely, ahol a világ próbára teszi, van-e jogod folytatni."

- Vaor-Khazun, A Titángerinc Kőura

Ahol a hegy és a sivatag úgy csap össze, mint két ősi kőállkapocs, ott tátong a seb, amelyet Teth-Khaal néven ismernek — nem halandó kezek vájták, hanem nyomás, idő, és valami sokkal mélyebb. Úgy kapaszkodik a sziklafalba, mint egy eltemetett isten utolsó lehelete: félig erőd, félig kövült fosszília, csontjai a világbordázat kőzetébe forrva. A szél nem dalol itt — csak nyög, miközben végigsöpör a hasadékon, magával hozva elfeledett nyelvek száraz zörejét és a tektonikus álom moraját.

Fent a citadella áttöri a sziklafalat, ívek, függőhidak és mélyre vájt terek emelkednek egymás fölé, a falakat kőüveg-erek fénye csillogtatja. Lent pedig lefelé nyúlik — nem építették, hanem kivájták — a Csontkő-hegység (Csontkő-hegység) velőjébe, ahol a fullasztó hőség és az árnyék összeesküszik. Itt a falak az összesűrűsödött csendtől izzadnak, s a föld súlya úgy nehezedik az emberre, akár egy ítélet.

Teth-Khaal nem egyszerű város. Kapu-szerv, lélegző küszöb, amelyen át a déli világnak át kell haladnia, ha meg akarja érinteni a sivatagot. Karavánok törik szét kerekeiket, hogy elnyerjék jóindulatát. Törzsek véresküt tesznek Őrzőinek. Kereskedők bazaltszínű lépcsőkön vetnek kockát a Por Kapuja előtt, miközben arctalan szobrok figyelik őket, akik évszázadok óta nem pislogtak. Mindenki tudja: senki sem léphet be Arkahetbe anélkül, hogy ne csókolná meg a Kőúr árnyékát.