Koponyafestők

Az emorok számára egyik legbizarrabb elfoglaltság, amit a gotik űznek, az a koponyafestés. A felszínlakók a kataklizma óta nem temetnek, s ez érthető is a részükről, hiszen még sokan emlékeznek az öregek közül a vándorló holtakra, akiket csak a máglya végső nyugalma volt képes elcsitítani. Ám a gotik - a vérvonalakhoz hasonlóan - szorosan kötődnek patrónusukhoz, s a Lélekőr személyéből adódóan a holtakhoz is.

A gotik hiszik, hogy, mikor a lélek megnyugszik, s készen áll a Lélekőr elé állni, akkor a koponyájában várja az ítéletet. Éppen ezért, a levéllátók begyűjtik a vértölgyek tövébe temetett holtak csontjait, s átadják őket a koponyafestőknek, akik a holtak tetteit megörökítik azokon. Sokszor csupán a hajdani tetoválások egy-egy változatát viszik rá fel a vértölgy leveléből készült festékkel, de van, hogy a harcostársak vagy rokonok olyan nagy becsben tartják az elhunytat, vagy olyan legendák és tettek fűződnek a nevéhez, hogy ezüst vagy aranyfiligránokkal díszítik a csontokat, esetleg drágakőberakásokkal, vagy legyőzött bestiák csontjaiból készült intarziával rakják azt ki.

Úgy mesélik, az Elődök hadjáratának idején a koponyafestők nagyjai a seregek nyomában jártak, hogy a legyőzött fenevadak lelkét a trófeáikban foglyul ejtve a Lélekőr elé vigyék, aki képes volt kitudni a titkaikat. Azt beszélik, a holtak ura különös mágiával ruházta fel őket, amellyel képesek voltak megzabolázni az elfogott lelkeket, vagy épp visszaküldeni őket a nagy körforgásba, hogy a saját varázstudóik erejét táplálják.

A tanítványok

A koponyafestők segédei közé általában a legügyesebb kezű, nyugodtabb kölykök közül válogatnak a vének, s sokszor a pókselyemszövők kiszemeltjei körül orozzák el a leendő tanítványokat. Ám a kimagasló kézügyesség mellé fontos, hogy egyfajta nyugalom és megfontoltság is társuljon. A Pokselyemfestők Céhe és a kisebb közösségek koponyafestői sokszor már viszonylag idős korban is elcserélik egymás között a kölyköket. Azok, akik a céhen belül nem mutatnak elegendő fogékonyságot a szövés mágikus művészetéhez, de elég ügyes kezűek ahhoz, hogy, csomómentesre sodorják a selyemszálat, azok valószínűleg koponyafestőként is meg fogják állni a helyüket. Cserébe a koponyafestők is szemmel tartják a kibontakozó mágikus tehetségeket, akiket beajánlanak a szövőkhöz. És persze az sem hátrány, ha az új inas esetleg ismeri már a festékkeverés titkait. A koponyafestők nem csupán mesteremberek, vagy legalábbis nem a szó hagyományos értelmében.

A gotik kultúrájában nagy szerepe van a történeteknek, a meséknek és a legendáknak, amelyek megörökítik az elhunytak tetteit, s ez a koponyafestők szakmájában sincs másképp. Az, hogy a tetteket mely jelekkel örökítik meg, sokszor a koponyafestőn múlik, hisz nem csak esztétikusaknak kell lenniük, de hűen tükrözniük kell a tettek jelentőségét is. Egy igazán jó koponyafestő egyszerre művész, mesemondó és mesterember. Egyszerre festő, ékszerész, csontfaragó és kalligráfus.

Mesterlegények

A koponyafestők szolgálatába kerülő kölykök először a különböző csontokkal ismerkednek meg - elsősorban a koponyával - és segédkeznek a festékek kikeverésénél.

A felszínlakók legtöbb festéke ásványokból készül, ám ezek olyan holt anyagok, amelyek soha sem bírtak lélekkel, így a gotik számára a sötétben láthatatlanok, csupán fényben képesek megkülönböztetni egymástól őket. Ezzel szemben az állati és növényi eredetű festékek megőriznek valamit a hajdani élet szikrájából, s a gotik léleklátása előtt sem maradnak rejtve. Az igazán értékes festékek mindkét "látás" számára színesek és látványosak, s ezek kikeverése igazi kihívást jelenthet néha.

A legtöbb inas első önállóan festett koponyája a köznép soraiból kerül ki. Olyan gotik életét örökítik meg, akik bár semmi kiemelkedőt nem tettek, a nép nélkülözhetetlen tagjai voltak: haltenyésztők, micelluta nyújtók, varrónők, fegyverkovácsok, bőrművesek, algakaparók. Ezek az emberek maguk a nép, ők etetik, ruházzák, szülik és nevelik fel a harcosokat, de ettől még megérdemlik, hogy megemlékezzenek róluk.

Soha nem találkoztam Vészpenge Hevunnal, de mindent tudok róla, a csontjaiból. Két mérő és tizenkét hüvelyk magas volt, és többször törött a csontja, mint ahányszor te levegőt veszel, kölyök. Háromszor járta meg a nagy kolosszeumot, egyszer volt utolsó, aki beteljesítette a bosszút és hazahozta a holtakat, és végül egy megfertőzött kúszócsapat végzett vele útban Magaskasra. Ami azt illeti, jobban emlékszem rá, mint az első szeretőmre.

— Alaric, a kitaszított koponyafestő

A mesterré válás hosszú folyamat, nem is mindenkinek sikerül. Sokan életük végéig a közemberek koponyáit festik, vagy épp az osszáriumokat tartják rendben. Az első harcos koponyája jelenti a nagy vízválasztót: innentől kezdve már nem inasnak, hanem mesterlegénynek számítanak, s az őket kiválasztó mester keze alatt elkezdik kitanulni a filigránok készítésének és rögzítésének, illetve a csontintarziák megfaragásának technikáit, hisz csak mindezek elsajátításával válhatnak maguk is mesterekké.

Mesterek

Bármennyire is híres szakma, meglepően kevesen akadnak az űzői. A kisebb településeken jó, ha egy-egy mester akad - kisebb helyeken csupán mesterlegény - a tanítványaival, akik közül azonban jó ha egy akad, aki átveszi majd a helyét. A nagyobb menedékek - amelyeknek saját osszáriuma is akad, s nem a nagyobb karavánokkal küldik az elesettek csontjait a kolosszeumba -, akár több mestert is eltartanak, hisz az ő tanítványaik feladata a csontkamrákat rendben tartani. Ezzel együtt is, jó, ha száz gotiból egy válik koponyafestővé, s húsz koponyafestőből egy éri csak el a mesteri címet.

Fizetség és személyes megbecsülés

A gotik esetében néha nehéz különbséget tenni a személyes gazdagság és a közösség vagyona között, de az biztos, hogy még egy középszerű koponyafestő sem éhezik soha, s ha nem is tagja a menedék tanácsának, akkor is gyakori vendég a közösség sorsát eldöntő megbeszéléseken. Arra is akadt már példa, hogy egy menedék hirtelen felvirágzott, a kivételes tehetségű koponyafestőjének hála, aki miatt még a nagyobb karavánok is változtattak a bevett útvonalakon, hisz még a legbiztonságosabb alagutakban is ritkaságszámba megy, hogy mindenki megérkezzen az úti célhoz. És persze az is megtörtént már, hogy az ínséges időkben bizony a koponyafestő élelemre cserélt csecsebecséi miatt élte túl egy-egy kisebb közösség.

Koponyafestőnek lenni ugyanakkor komoly társadalmi elismerést jelent, s egy-egy nagyhírű mester egyben a közösség megélhetésének kulcsává is válhat. A menedékek festői sokszor a tanács tagjai, vagy a helyi urak tanácsadóinak számítanak.

Noha arra még nem volt példa, hogy egy koponyafestő annyira meggazdagodjék és kiemelkedjen, hogy saját háztartást vezessen, az gyakori, hogy a nagyobb urak a házukba hívnak egy-egy ügyesebb mestert, hogy gondozza a ház halottait és jobban megismerje a harcosait, mielőtt azok csontjai a kezébe kerülnek. Amikor a csontok a levéllátóktól a koponyafestőkhöz kerülnek, sokszor az elhunyt barátai és családja is elkíséri, s legalább ugyanennyi alkalommal előkerülnek a haragosai is. Ilyenkor apró csecsebecsék cserélnek gazdát, annak reményében, hogy a koponyafestő jobban kidomborítson néhány eseményt, és talán kevéssé néhány másikat.

Társadalmi megbecsülés

A gotik egész kultúrája a történetekre épül. Nem csak a múlt legendáinak harcosaira, hanem a ma hőseire is. Még a kívülállók szemében leghétköznapibb tetteket is magukra tetoválják, hogy mindenki tisztában legyen a személyes történetükkel, vagy azzal, mire a legbüszkébben ez életükből. Egy-egy nevesebb harcost a menedékekben hamarabb megismernek a karját díszítő tetoválásokról, mint arcól vagy a fegyveréről.

Ritka, mint a szerény goti.

— emor közmondás

És valóban, a goti kultúra szerves része a hetvenkedés, a saját tetteikkel való hencegés, ám ugyan ennyire fontos a holtakról való megemlékezés is. A gotik úgy hiszik, ha ők megőrzik mások emlékét, akkor az utánuk következők majd róluk mesélnek majd, így nevük és tetteik, mindaz, amit a népért megcselekedtek fennmarad. Meglepő hát, hogy a kultúra, amely még a bőrére is feltetoválja a tetteket, ugyan ezt teszi a csontokkal is?