Veldrim — Az Alkony Lepkéi
"Egy nép, kik a lemenő nap szélén születnek, ahol a fény már alig tartja magát, s az árnyék még nem marta szét.A Veldrim azok, akik a világ peremén állnak — közvetítők fény és sötét, szó és csend, létezés és feledés között."
- Idézet az Alkony Krónikáiból
Bőrük olyan, mint a hamvadó égbolt: szürke, kormos vagy mély bíbor árnyalatú, mintha a naplemente pora hullott volna rájuk. Hajukban ezüstszálak csillannak, mint az első csillagok fénye, szemükben pedig ott reszket az alkony, melyben minden ígéret és minden vég egyszerre él.
A Veldrim városai félhomályba burkolóznak — árnyékos kőfalak, selyemfüggönyök, mécseserdők, melyek mintha sosem alszanak ki. A gyertyák és lámpások lángja a lelkek útját mutatja, hisz a Veldrim azokat vezetik át, akiket a világ már félig elengedett. Papjaik és Alkonyőrzőik beszélnek az elfeledett nevekről, a titkokról, melyeket a napvilág sosem hordozhatna — minden suttogásuk egy híd, mely túlél múltat és halált.
Harcosai ritkán láthatók nappal: páncéljuk ködfényben kovácsolt, pengéjük alkonycsillagokból edzett, s mikor mozognak, mintha a sötét velük sodródna — se nem árny, se nem fény. A Veldrim sosem törnek előre viharzó seregként, inkább észrevétlenül hullnak a világ sebei közé, mint a szürkület, amely észrevétlen falja fel a nappalt.
Ők a határon állnak — ők a rés a világ falaiban, hol az emlékek nem halnak meg egészen, és a holtak sem pihennek soha teljesen. A Veldrim: egy sóhaj a lemenő napban, egy ígéret, hogy még a fény utolsó szikrája sem huny ki nyomtalan.
Megjegyzések