Simiah — Az Erdőcsarnok Majomurai

"Ők azok, kik a dzsungel nevetését és titkát viszik magukkal — és ha egy Simiah kuncog a hátad mögött, talán már rég nincs is ott."

-

Egy nép, kiknek vére még őrzi a lombkoronák között rekedt, évszázados nevetéseket, s kiknek fürge keze a dzsungel templomaitól a lopott városkincsekig mindent megérintett már. A Simiah az erdőségek, köderdők és sziklás szakadékok árnyainak gyermekei — emberszabásúak, hosszú farkakkal, bundájuk színe a fakéregtől az ezüstös selyemig minden változatban játszik, míg szemükben a csintalan ragyogás mellett ott pislákol a klánjuk bölcsessége is.

A Simiah falvai lombcsarnokok: hatalmas, élő fák koronájában fonnak ki emelvényeket, függőhidakat, rejtekajtókat. Minden falu egy mozgó erőd, mert a Simiah könnyedén suhan ágról ágra, s ha ellenség jön, köddé válnak a liánok mögött. Ősi templomaik faragott kőszobrok és gyökérbe zárt szentélyek, melyeket majomtotemek őriznek, s melyekbe csak azok léphetnek be, kik kiállják a próbatételt: a Simiah szerint az erő sosem izomban, hanem észben és ügyességben lakozik.

Ők az Erdőcsarnok Majomurai — klánjaik közt vannak tolvajhercegek, rejtett bölcsek, s legendás harcosok is, kik bambuszbotokkal, csuklópenge-íjakkal és furfangos csapdákkal védik a fák birodalmát. Gyermekkoruktól tanítják a „Három Ugrás Bölcsességét”: hogyan lépj egy problémán át, hogyan tűnj el, ha kell, s hogyan ragadd meg, amit mások már eltemettek.

De nem minden Simiah remete — sokan kalandoznak a lombkoronákon túl: híres zsoldosok, kémtáncosok, rejtélyes tudósok, kik Thalrűn nagy városaiban is a magasban építenek fészket maguknak. Mert a Simiah sosem felejti, hogy ahol van egy ága, ott lesz egy másik is, amin tovább lendülhet.