Seléna

„Ő a halvány lámpás az elfeledett igazságoké, sodródva ott, ahol az álom és az árnyék összefonódik.”

- Nyitómondat a Hold Krónikáiból

Seléna Tahlrűn legfőbb égiteste, egy ezüst szem lebeg a fekete tenger fölött, ahol az ébrenléti világ foszladozik, és az álmok birodalma átiszkol a repedéseken. Seléna egy halvány szellemként siklik a semmiben, növekvő arca a titkok fénylő jelzőfénye, melyek túl törékenyek a nappali fényre.

Vonzására a hullámok táncolnak, az áramlatok sóhajtanak; a halászok esküsznek, hogy hallják hangját a habok között, suttogva azokat az igazságokat, melyeket nem mernek kimondani. Nosfae udvarok gyűlnek össze forgó Fátyla alatt, kortyolva az árnyvarázslatot, mely a holdfényes kő- és csontfelületeken fodrozódik.

Fényében az álomszövők ezüstszálakat fonnak halandó rémálmaikból, amiket amulettekké kötnek az Örök Éhség ellen. A Seléna teljessége alatt született gyermekek állítólag hordozzák a Visszhangot, egy hatodik érzéket a láthatatlan hullámokhoz — az emlékek, vágyak és a Fátylon túlról figyelő lények hideg csókjának finom áramlását.

De Seléna nem pusztán őrző — ő egy kapu. Amikor fénye megtelik az Éjszaka Tükrében, a határ elvékonyodik, és a világ álmodói elsodródnak. Szellemfények táncolnak magányos lápokon, éjjeli szörnyek üvöltenek a forgó arc felé, és a Fátyol Forgása növeli az árnyak erejét, míg még a legbátrabb kandalló is hidegnek érzi magát. Mert csendes pályáján Seléna minden valaha álmodott álmot megjegyez — és éhezik, hogy újra megszülje azokat.