Orkok — A Vérhold Fiai

"Ők a Vérhold Fiai — farkasüvöltés és dobpergés, akik a civilizáció határán táboroznak, és sosem felejtik el, hogy a világot csak az uralja, aki elég bátor kiáltani, mikor minden más nép csendben retteg."

- Idézet Dôrthamar Krónikáiból

Ahol a napfényt a lombkorona vaskos ujjai zárják kalitkába, ott dobol a dzsungel mélyén a Vérhold szíve. Itt élnek az Orkok — ősöreg fák között, párafüggöny és lianák labirintusában, hol a dínók csontropogása és a szellemek üvöltése a törzsek örök himnusza.

Az orkok bőre mohazöld vagy agyagszín, testüket festett minták díszítik, melyek a lombkorona árnyékában ragyognak fel igazán. Koponyák, karmok és tollak csörögnek nyakukon, minden dísz egy megölt fenevad vagy legyőzött ellenség emléke. Törzseik lombsátrakból, fatörzsekbe vájt odúkból és liánokon függő függőfalvakból állnak — mint zöld erődök a sűrű sötétben.

De az igazi erejük a hátasokban rejlik: a dzsungel mélyén a Vérhold Lovasai dínókat szelídítenek — ragadozó tollas raptorokat, páncélos óriásgyíkokat, harapós növényevő bestiákat, melyek hátán a hordák elmosódnak a fák közt, mint a sűrű köd. A nagy vadászatok és portyák idején a fák rengetegéből előtörő csapat olyan, mintha a világ hajnalának bestiái támadnának újra.

Őseik szerint a Vérhold itt különösen erős — mert a dzsungel elnyel minden vért, minden csontot, s a halálból új vadak sarjadnak. A sámánok méregkígyók és őskígyó-szellemek füstjét szívják, míg látomásaikban a dzsungel és a Vérhold összeforr: egyetlen tomboló ősvalóság, mely örökké éhes.

Ők a Dzsunghullám Lovasai — kiknek lábnyoma után új liánok kúsznak, kiknek háta mögött a dínók ordítása összefonódik a dobokkal, s kik sosem hagyják el a vadont, csak ha a dzsungel maga indul harcba velük együtt.