Orion bukása

Réges-régen, mikor az Elődök még nem hódították meg a világot, mikor a Palota-hegy még csak épült, s Orion, úrnőnk secundusa teljesen belefeledkezett az Éjleány ajándékába, a falka tagjai előszeretettel köszörülték rajta a nyelvüket.

Ha úrnőnk megkérdezte, hol van Orion, azok visszakérdeztek. Melyik Orion? Amelyik szól, vagy, amelyik jár?

Orion pedig mindig ugyanazt tette: vadászott és újra meg újra próbára tette az ajándék határait, folyton feszegette és tágította azokat. Nem ő volt a falka legjobb harcosa, sem a legpontosabb íjásza, még csak nem is a legbölcsebb taktikusa, de tudta, hogy ő az Éjleány leghűségesebb követője, s így nyerhette el a secundus címet. Ugyanakkor bosszantotta a többiek gúnyolódása. Aki szól, vagy aki jár? Mintha csak a száját jártatta, vagy a lábát koptatta volna? Orion bizonyítani akart.

Néhányan úgy mondják, a Hadúr númenjétől, Árésztól lopta az őrjöngés titkát, amikor az Éjleány atyja oldalán harcolt. Mások azt regélik, túl hosszan vadászott sárkányokra, s azok vére mérgezte meg az elméjét és hatalmát, de én úgy mesélem, Orion ismét áldozatot hozott a falkájáért, annak ellenére is, hogy azok sokszor kinevették, mert ilyen a falka köteléke: bármire képes vagy, hogy megvédd őket, még akkor is, ha épp csak gyűlöletet érzel irántuk.

Így aztán amikor a falka veszélybe került, Orion pontosan tudta, hogy túllépett egy határt, s túl mélyre merült a benne élő fenevad gondolatai közé, s az magával ragadta. Nem volt többé gúnyolódás célpontja, ő lett Orion, aki ölt. Nem emlékezett arra, pontosan mit tett, de nem is volt rá szükség. Hiába figyelmeztette őt az Éjleány, hű númenje nem hallgatott rá. Mindig van valaki, akinek áldozatot kell hoznia.

Csakhogy ez végül nem Orion volt.

Egy alkalommal láncra verve tért magához, a falka pedig gyászolt, mert valaki az életét adta, amikor a secundus nem ismerte fel úrnőjét. Orionnak igaza volt, mindig van valaki, akinek áldozatot kell hoznia.

Így esett hát, hogy láncra verték az első vargot, aki túl messzire merészkedett a bestia ösvényén. Ezért gyászol a falka közösen, amikor valaki Orion útjára lép. Nem azért virrasztunk, akit elnyel a bestia, hanem azért, aki majd megfizeti ennek az árát. Ezért szánjuk azokat, akik úgy hiszik, nekik kell meghozniuk az áldozatot a falkáért. Ezért búcsúzunk minden csata előtt egymástól, mert sosem tudhatjuk, ki lesz az közülünk, akinek meg kell védenie a többieket. S ezért vállaljuk a béklyót Orion ösvényén. Mert mind tudjuk, hogy egyszer eljöhet a pillanat, amikor a falka azt mondja, le kell verni a láncokat, ahogyan az Éjleány is megtette, amikor a titánok elárulták őket, s eljött a végső csata ideje.

Legalábbis így mesélem én, Folkvar, a Szellőtorony falkájának őrzője.