A lelkek körforgása

Réges-régen, mikor az Elődök még nem hódították meg a világot, mikor a Palota-hegy még csak épült, s urunk, a Lélekőr nagy műve még megvalósításra várt, a gotik a Boszorkány gyermekeinek nyomában az utakat járták. Ebben az időben történt, hogy a driádok az Anya segítségével termővé és gazdaggá tették a földeket, hogy az Úrnő népe, az emorok benépesíthessék. A gotik feladata volt, hogy begyűjtsék a lelkeket, hogy azok ne vesszenek el.

Mikor az Elődök összegyűltek, hogy megünnepeljék a Hadúr legújabb hódítását, s átadják azt az Anya és az Úrnő gondjaiba, urunk is kelletlenül, de eleget tett a meghívásnak, bár gondolatai máshol jártak. Egyre csak azon törte a fejét, hogyan használhatná fel a begyűjtött lelkeket, mikor az ünneplők hirtelen elhallgattak, s ez már a Lélekőr csapongó gondolatait is visszarántotta az Anya ünnepi díszben érkező leányaihoz.

A leányok a Hadúr tiszteletére dallal és tánccal, zenével és varázslattal készültek, s előadásuk teljesen lenyűgözte a Lélekőrt. Az Anya legkisebb leánya, Perszephoné is a táncosok között volt, s bűbájaival rügyeket fakasztott, majd magot érlelt, amelyekből hatalmas fákat növesztett, s ágaikból pavilont szőtt, ahol aztán folytatódhatott a mulatság. Ám az is szemet szúrt neki, hogy urunk le sem veszi róla a tekintetét. A körforgás, az Anya hatalmának egyik formája, új ötletet adott a Lélekőrnek, s az epulum alatt megszólította Persephonét. A lány először tartott urunktól, mert, ahogy a népről is, úgy a Lélekőrről is számtalan hamis szóbeszédet és esztelen pletykát terjesztenek a felszíniek. Bár talán épp ezért igaz mégis az, hogy nemcsak urunk, de a gotik is maguknak való lelkek.

Persephoné azonban hamarosan rájött, hogy nincs mitől tartania, urunk nem fogja magával ragadni a mélybe, s nem is a titkait akarja kitudni, csupán a körforgás filozófiája, s mélyebb rejtelmei érdeklik. A Lélekőr ezután gyakori vendége lett a Hadúr diadalünnepeinek, s ahogy a férfiak is csak akkor jönnek rá, miért is járják mindig ugyanazokat a menedékeket, amikor egy okos asszonynép erre felhívja a figyelmüket, úgy urunk sem tudta megmondani, miért látogatja a vacsorákat, miután nagy metamágikus műve, a lelkek körforgása elkészült.

Ám ahogyan ez lenni szokott, a bölcs anyák mindig résen vannak, s az Anya eltiltotta Persephonét a lakomáktól. A leányt az Úrnő tanítványának, Héraklésznak ígérték, ahogy a hívei mesélik, mások szerint a Hadúr egyik fiának, Árésznak szánták, az Anya gyermekei pedig az egész történetet máshogy mesélik. A mi legendáinkban azonban úgy él, hogy egyszer aztán Persephoné meglátogatta urunkat a mélyben, s arra kérte, adjon neki menedéket az Anya haragja elől. Mestere elpusztította fáit, s csupán az egyetlen magával hozott csemetét hagyta meg neki, amelyet új otthonába szállítottak volna. A leány nem akart a mestere parancsára házasodni, ám félt, hogy ha ellenszegül az Anya akaratának, akkor ő maga is pusztulásra ítéltetik.

A Lélekőr elrejtette Persephonét az Anya kutató tekintete elől, ám hajdani mestere ereje nélkül a leány fája nem élhetett soká, s vele együtt a leány is sorvadni kezdett, s urunk is búskomor lett.

Mikor a Vadász végül mégis rátalált Persephonéra, a Lélekőr is elszánta magát. Tudta, hogy milyen sors vár egy szökött tanítványra, ám végül felülkerekedett a szíve akarata, s megbűvölte a leány fáját. A lelkek nagy körforgása, ami ekkorra már készen állt, magába fogadta a fát, ahogy urunk is saját tanítványának nevezte Persephonét. A haldokló fa új erőre kapott, s immár nem az Anya hatalma, hanem a lelkek ereje táplálta, s az Alvilág sötétje többé nem kínozta. Ő is, s úrnője is újjászületett, megjárta a nagy körforgást, s visszatért, de immár mint a gotik szent vértölgye, s az Alvilág királynője.

Mindezt látva a Vadász végül nem vitte magával Persephonét, de visszatért a hírrel a Hadúrhoz. Az Anya éktelen haragra gerjedt, s megátkozta az Alvilágot, hogy soha ne nőhessenek növények a sötétségben, s a gotik majd akkor kaphatják csak vissza őket, ha az Alvilág tárnái beomlanak, s Rhea fénye beragyogja őket. Akkor, és csakis akkor láthatnak újra virágot az alagútjaikban, s akkor hoznak majd gyümölcsöt újra a mélység kertjei.

A nép éhezett, ám a gotik szótlanul tűrtek, mert látták, micsoda csodát alkotott urunk a lelkek nagy körforgásával, s tudták, hogy ők maguk is részesei lehetnek ennek.

Mikor az utolsó halott levél is lehullott a mélység kertjeiben, egy goti asszony Persephoné elé vitte az utolsó gyümölcsöket. Az Alvilág újdonsült királynője szomorúan forgatta karcsú ujjai közt a gránátalmát, ám hirtelen új ötlete támadt. Lehet, hogy az Anya ereje nélkül nem nőhetnek növények, de a körforgás törvénye örök, azt nem szakíthatja meg átokkal senki, így megparancsolta, hogy a holtakat vigyék a fájához, s alkotni kezdett. Az Anyától megtanulta az élet körforgását, s Lélekőr oldalán pedig megjárta a halálét. S ő lett hát az egyetlen, aki e kettőt egyesíthette az újjászületésben.

Mert ahogy a vértölgy átsegíti a lelkeket a nagy körforgásba, úgy a testet is továbblökheti a megújulás felé. Nem kell virág ahhoz, hogy új élet sarjadhasson, elegendő Persephoné áldása…

Így esett hát, hogy a gotik gombát termesztenek a mélységben, mely soha nem hoz virágot, de megad mindent a népnek, amire szüksége van. Ezért adjuk hát a holtakat a vértölgyeknek, s ezért tiszteljük urunk asszonyát a gotik igaz királynőjeként. Ezért nem kapnak soha gyümölcsöt az alagutak a driádok kertjeiből, s ezért képviselik az emorok az egységet, mert végül az Úrnő volt az, aki megbékítette az Anyát. S ezért szabadok a gotik asszonyai is, mert ki tudja, milyen csodát alkotnak majd, ha megszabadulnak a béklyóiktól.

Legalábbis így mesélem ezt a történetet én, Liuva, a kolosszeum vértölgyének levéllátója.