Locations in the Bearrest

Ez a tágas tisztás egykor a környéken szolgáló Shemons (határőr) csapatok tábora volt, de amikor egy időre elhagyták, az erdőben élő vadállatok - vaddisznók, őzek, medvék és rágcsálók - kedvelt helye lett, így újabb tábort létesítettek ettől délre, egy magasabb ponton.

Ahogy a legtöbb totemállat esetében, a Silhen medvéknek is van egy, már-már szentként tisztelt ősi otthona. A barnamedvék a Fürgevíz melletti völgyet tartják az eredeti otthonuknak, ahol számos barlangban tudnak készülni a téli álmukra. A völgy biztonságos, a magas, öreg fák védelmet nyújtanak a bocsoknak a griffektől. A számos bogyós gyümölcs, a vadméhek kaptárjai és a Fürgevíz pisztrángjai mind adottak a jól táplált kölykök növekedéséhez.

A fiatal Silhen vadászok itt ismerkednek tavasszal a bocsokkal, akik közül később az állat-társukat választják. A völgyet éppúgy védelmezik, mint maguk a medvék.

Ezt az apró, mágikus vizű tavat egy Pinera, egy Sedorphia és egy Árnyfa veszi körbe. A fákhoz egy-egy driád kapcsolódott, akik a tavat őrzik.

A tó vize tisztánlátást ad annak, aki egyszer belekortyol, és egy adott kérdésére, az értelmének és tudásának megfelelően legpontosabb választ kapja. Azt beszélik, a legélesebb elmék bepillantást nyerhetnek által a múltba vagy jövendőbe, mert a víz nem csupán egy gondolattal, hanem látomással jutalmazza őket.

Másodszor belekortyolni a vízbe azonban halálos veszedelem, a telhetetlen vándor magára haragítja a driádokat, de még ha azok hagynák is, hogy bárki szabadon elherdálja az értékes kincset, a túlzott mágikus vízfogyasztás összekuszálja és megbontja az elméjét annak, aki erre vetemedne, és minden bizonnyal az őrületbe kergeti.

A hegyoldal nehezen megközel0thető szakaszán, egy hatalmas, ősöreg tölgyfa ágai között a Medve erdő Mókus-bugitjainak sámánja egy új szentélyt jelölt ki, távolabb a falujuktól és a törzsfőnöküktől, akivel véleménykülönbségbe keveredett a Silhen elfekkel kapcsolatban. A bugitok nagy erőkkel őrzik ezt a szentélyt, melynek áldozatgyűjtő kamrái a vén fa számos odúja lett. Újhold idején a Mókus-bugitok itt gyűlnek össze, hogy megtartsák Jurkirud lakomáját.

Ez az ősi temető még Utea Másodkorának végén, Harmadkorának elején alakult ki, amikor a Völgyre támadó Segai betolakodók hatalmas csatákat vívtak az Oltárc szikláin. A temető egy különösen nagy csatának az emléke, ahol számos törzs harcolt az otthon védelmében, egymás oldalán. Az alig olvasható, ősik kövek emléket állítanak az elesetteknek, a temető közepém mafasodó hatalmas, kőből faragott medve-szobor pedig Maliornak, a Völgy legnagyobb védelmezőjét élteti, aki istenné emelkedett fel Narmiraen oldalára, és mindörökké a Völgyet védelmezi az istenek birodalmából.

A temető minden elf számára szent, de a Shemnos tagjai különösen nagy tisztelettel viseltetnek iránta. Néhányan hisznek abban, hogy a kövek között megpillanthatják a hatalmas, fekete szellem-medvét, mert Malior ebben az alakban őrködik a határon.

A Medve erdő legkeletibb részén, a Feketevíz partján, a Fürgevíz deltájában egy rettenetesen magas, időtől és elemektől megviselt, fehér torony áll. A köveket a sárkányok faragták, de a Narmironok hordták ide a Völgy minden szegletéből: az ősi sárkány romok maradványaiból építették az egykori Ezüst-flotta számára a világító tornyot. Ám a Harmadkorra a flotta a semmivé lett, a torony funkcióját vesztette. Egy ideig a Shemons tartott állandó őrséget, az óceánt figyelve, majd az Adrelas vette birtokba. Az állapota azonban egyre romlott, a Negyedkorra teljesen lemondtak róla, egyike lett a múltat idéző romoknak, melyek Nehalenor völgyének látképét díszítik. A Silhon és Lowren vadászok általában elkerülik, azt beszélik, a vízbefúltak bosszúszomjas szellemei gyülekeznek a falai között.

A fenyves és a Medve erdő határához közel található egy tágas cseppkőbarlang az Oltárc északi oldalán, ami a Narmiron vadászok kevés szórakozása miatt lett híres. A barlangban melegvizes medencék találhatók, a különböző üregek más-más színű és szagú vize különböző bajokra és nyavalyákra gyógyír, így néha maguk a papnők ajánlják a sérül vagy beteg elfeknek, hogy látogassanak el ide, akár a Völgy távolabbi szegletéből is. A barlang medencéinek vizét azonban egy, a mélyben szunnyadó vulkán fűti, emiatt az elfek őrt állítottak minden medence mellé, akik a víz hőmérsékletének, színének változását figyeli, és szükség esetén kiparancsolják a fürdőzőket, míg meg nem győződnek arról, hogy a medence tartalma ismét biztonságos.

A Medve erdő gyógyító forrásai rendkívül népszerűek, így a barlang köré egy kisebb falu épült ki, Samyr szakácsokkal, Nath bárdokkal, gyógyító papnőkkel és így tovább.

Ez a keskeny bejáratú, ám annál tágasabb barlang egykor a Jégsárkány (név?), Irdan Shu-Thur anyjának otthona volt. A barlang bejárata egy forrásra néz, ami egy hűvös, kék vizű tavacskában bukkan fel a mélyből.

A barlang már hosszú ideje elhagyatott, a sárkány Ralnor oldalán harcolva esett el a Harmadkor nagy háborújában. Fia az odúját és kincseit érintetlenül hagyta, az egykori szülőföldjét többé nem látogatta meg. Irdan jelenleg, igen megöregedve, Flehr Körénél él Zililonban, mint a misztikus elf birodalom megbecsült, nyugdíjazott tábornoka.

Ez a sekély tó sötét, faragott kövekkel van teletűzdelve. Egyesek szerint a sárkányok, mások szerint az első elfek vagy tündérek keze munkája lehet, a legtöbb felirat Sheyarin rúnákkal, de az Erdei nyelven készült. Emiatt aztán a legtöbb Narmiron elf el sem tudja olvasni, az alig kivehető véseteket. S ha még olyan művelt lenne, hogy több idegen nyelven beszél - ami szinte csak az Adrelas és Shonla kiváltsága - a tó felett lebegő sűrű, tejfehér köd, amely sosem szakad fel, igencsak megnehezítené a dolgát. Pedig a kövek elbeszélik Gyndrian életének történetét, a sárkányisten halálát, Evera létrejöttét és Narmiraen érkezését, egészen a tündérek és elfek teremtéséig.

Egy elhagyatott szeletén a Medve erdőnek keskeny, napos sziklák szakítják meg az erdő sűrűjét. A sziklák körül mindenféle élőlény - állatok, madarak, de még elfek is - kővé vált szobrai találhatók. A sziklákon egy időben baziliszkuszok élvezték a napsütést. A puszt0tásukat azonban az elfek nem nézték jó szemmel, és a Shemons vadászai elpusztították a bestiákat a fészkükkel együtt.

Az egykori tisztásuktól egy keskeny ösvény vezet, ami kisebb egy vadcsapásnál is, a hegyre fel, délnek.

Egy széles kiszögellésen, öreg fák és tövises bokrok gyűrűjében új tábort alakítottak ki a Völgy védelmezői. Az északi oldalon őrállást, kilátót, míg a hegy tövében, sziklakiszögellések alatt raktárakat, fegyvertárakat alakítottak ki, hogy elássák az ide érkező és innen továbbinduló őrjáratokat.

Ahogy ennek is, a legtöbb Shemons tábornak a pontos helye ismeretlen a Narmiron elfek előtt, hogy a Völgyre törő ellenség ne tudhassa meg az esetleges foglyoktól, hol vannak az erősségeik.

Ez a keskeny, girbegurba torony egy meredek szakadék fölé nyúló sziklán áll. Út, ösvény ha volt is, ma már nem vezet hozzá. Az elfek találgatják, hogy ki építhette és miért, még a Shonlában is felmerült, hogy egy félresikerült varázslat eredményeképp bukkant fel az időn és téren át.

A takaros, szürke kőtorony tetejét vörös agyagcserép fedi, három szintjét a fel mellett kanyargó csigalépcső köti össze. Ajtó nincs rajta, boltíves nyílásán szabadon járhat át aki odamerészkedik. Minden szinten négy nyílás néz a négy égtáj irányába, de az ablakokon sincs sem deszka, sem üveg.

Csupán néhány szirti madár fészkel a gerendák és boltívek között, egyébként teljesen elhagyatott és a szerkezetét leszámítva, üres.

Ez a hat lombházból álló tábor egy kis kovácsműhellyel és egy húsfüstölővel egészül ki. Ez az állomás kereskedik a Silhen és a vándorló kereskedőkkel, utazókkal is. Bár a kovács és a bőrműves első sorban a Shemons tagjait köteles kiszolgálni, az “üres” időkben elvállalnak kisebb munkákat és javításokat azoknak, akik rászorulnak a segítségükre.

Ez a völgy furcsa látvány az avatatlan szemek számára. Egymást ölelő, sokszor nem is egyforma fajú fák kornyadoznak a halvány napsütésben.

Amikor egy szentély fapásztora megöregedett és a hajtása készen áll, hogy átvegye a helyét, az öreg fapásztor, sokszor a szentély papnőjének kíséretében, megkezdi az utolsó vándorlását. Bejárja az élete során fontossá vált helyeket, felkeresi a távoli barátokat. A vándorlás ebben a völgyben ér véget. A fapásztor csatlakozik az elődeihez, mozdulatlanná dermedve örök, álomtalan álomba zuhan. A facsoport egy újabb mozdulatlan fával bővül.

Az elfek tisztelik a völgyet, de a látogatása nem számít tabunak. Druidák, bárdok, papnövendékek és papnők is gyakran felkeresik, hogy tanuljanak a múltról, meditáljanak az évezredes bölcsességek és élettapasztalatok gyűjtőhelyén.

A Mókus-bugitok bár a fákon élnek, nehezen találnak maguknak méretes üreget, 0gy általában ágakból és vesszőkből font fészkeket, bugókat fonnak a tölgyfák magas ágai közé. Egy-egy öreg tölgyfán akár három bugit család is élhet, a falu pedig az Oltárc egy széles szakadékának mélyén búvik meg, távol az elfektől és a figyelő szemeiktől.

A Mókus-bugitok és a Silhen vadászok két külön világban élnek, ám a bugitok adomány-gyűjtögetése közben (a Jurkirudnak tett felajánlások okán) időnként keresztezik az elfek útját. Ezekből a lopásokból van, amit könnyedén elnéznek az apró népnek, de a nagy gonddal elkészített házassági ajánlatok, a Narmiraennek tett áldozatok, vagy családi ereklyék okán előfordult már, hogy hajtóvadászatot rendeztek a fürge tolvaj kézre kerítésére.

A Mókus-bugit törzsfőnök (név?) meggyőződése, hogy a népének joga van az elfek holmijához, ha elég ügyesek, hogy megszerezzék azokat. A sámán azonban inkább azt hirdette, hogy jobb a békesség, és kerüljék el a nagyok szentélyeit és táborait.

Így esett, hogy Jurkirud szentélye egy másik helyre költözött - ahonnan a sámán a figyelő szemek ellenére is visszajuttathat ezt-azt a Silhen vándor barátjának, biztonságban tudva a népüket.